Kex: Család
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család – volt egyszer egy békés, polgári világ –, volt egyszer egy zenekar. Egy zenekar, amely a konszolidált szocializmus idején nem bírt beállni a sorba, így mindössze egyetlen kislemezt készíthetett 1970-ben. Ennek A oldalán szólt ez a kikezdhetetlen kamarazene, megérintve mindenkit, aki harmonikus családban nőtt fel – vagy éppenséggel erre vágyott volna. A házi muzsikálás polgári hagyománya addigra kiveszőfélben volt már, de ennek felidézése még belefért az adott keretekbe. Az énekes, szövegíró, színpadi bolond Baksa-Soós János azonban nemigen, s miután disszidálni kényszerült, a Kex sem lehetett többé az, ami addig.
Itthon hagyott Családját meghallgathatjuk a szabadkézi gesztikulálást kivételesen túlzásba vivő Koncz Zsuzsa előadásában, aki Bródy János segítségével megmutatta azt is, hogyan tegyünk fel nem könnyű kérdéseket anyánknak, tapintatosan: Mama, kérlek.
Billie Holiday: God Bless The Child
„Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik, a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van” – Máté evangéliumának e sorait idézve indul a dal, s e kegyetlen élettapasztalatot bontja ki versszakról versszakra. Az erős egyre erősebb lesz, a gyengék elenyésznek, a pénz is inkább odamegy, ahol már sok barátot talál. Billie Holiday önéletrajza, a Lady Sings The Blues szerint a dalt egy pénz fölötti veszekedés ihlette: „Isten áldja a gyermeket, akinek van sajátja” – mármint pénze, vágta az énekesnő fejéhez a mamája. Lady Dayt ez annyira szíven ütötte, hogy Arthur Herzoggal együtt dalt írt belőle. Ha csak érzelemgazdag hangjára és a refrénként vissza-visszatérő címre figyelünk, az anyai érzés magasztalásának vélhetjük – benne van ez is, de mellette ott a rideg valóság is, hogy az ember olykor teljesen önmagára van utalva, s még a szüleitől is hiába remél segítséget.
Billie Holiday 1941-ben vette először lemezre egyik legismertebb dalát. Ezzel emlékezhetünk 1915. április 7-i születésnapjának centenáriumára.
Jean Bosco Mwenda: Mama na Mwana (Mother and Child)
Nem ütközünk értelmezési problémába Jean Bosco Mwenda dalát hallgatva, szerencsére a cím angol fordítása eligazít. Egy szavát sem értvén hagyatkozzunk a fülünkre, hallgassunk a szívünkre. Beleképzelhetünk bármit anya és gyermek kölcsönös kötődéséről.
Jean Bosco Mwenda (1930–1990) kongói gitáros volt, akusztikus hangszeren játszott, pengetési stílusa nemcsak odahaza, hanem Kenyában is – mivel egy időben ott élt – iskolát teremtett. Első lemeze 1952-ben jelent meg. Ez a felvétel 1957-ben készült, én egy 1988-as WOMAD-válogatáson találkoztam vele. Most végre továbbadhatom. Ha meg valaki a lejjebb következő Beatles előtt még az afrikai apa-anya-gyerek viszonyoknál maradna, tegyen próbát Salif Keita 1999-es dalaival: Papa és Mama.
Beatles: She’s Leaving Home
Az életünket feláldoztuk érte. Mindent megadtunk neki, ami pénzért kapható. Soha nem gondoltunk saját magunkra. Egész életünkben keményen dolgoztunk a megélhetésért. Hol rontottuk el? – kérdik önmaguktól a kétségbeesett szülők, amint egy csütörtök reggel megtalálják a lányuk levelét. Elment otthonról, szó nélkül otthagyta a szüleit, hogy végre szabadon élhessen, és azt tehesse, amit jólesik, amit addig nem tehetett. A szülők reflexióját John Lennon hangján halljuk többes szám első személyben, a háttérből, miközben Paul McCartney egyes szám harmadik személyű narrátorként az események sorát ismerteti.
A She’s Leaving Home az 1967-es Sgt. Pepper album egyik legjobb száma. Kamara-zenekari kísérete miatt a Yesterday, hangulata és történetmesélési módja okán az Eleanor Rigby méltó utóda, amelyet a magánydalok között hallgathatunk meg, ha pedig John Lennon családdalaival folytatnánk, irány a Julia, a Mother és a röviddel halála előtt, 1980-ban, Yoko Onóval készített egész Double Fantasy album.
Temptations: Papa Was A Rolling Stone
A She’s Leaving Home-ban a szülők teszik föl önmaguknak a kényelmetlen kérdéseket, itt a fiúgyereken a sor: az apa halála után faggatja az anyát, tudni akarja az igazságot a sohasem látott papáról, akiről mindenfelől csupa rosszat hallott. Igaz, hogy egyetlen napot sem dolgozott életében? Igaz, hogy három másik gyereke meg egy másik felesége is van? Hogy ájtatos képpel lopott? Hogy folyton nőzött és piált? Vagy tényleg ezermester volt, ahogy magát beállította? És ha kellett, koldult vagy akár lopott is, csak hogy a számlákat kifizethesse? Mi az igazság, mama? – kérdi a fiú, az anya pedig könnyes választ talál az igazmondás és a dolgok megszépítése közötti vékony vonal mentén: „A papa nyughatatlan ember volt, ahol letette a kalapját, ott volt otthon. És most, hogy meghalt, csak a magányt hagyta ránk…”
Vokális zenekar lévén a fiú hangját négy különböző hangfekvésben szólaltatja meg a Temptations, mintha különböző korú testvérek volnának, a kis srác falzettjétől a kész felnőtt férfi basszusáig. 1972-ben hozták ki ezt a fantasztikus számot, 12 percre nyújtva a drámát, olyan hosszú instrumentális bevezetővel, amibe a Motown Records 60-as évek elején jószerivel két slágert is bepréselt volna. De 1972-re komolyabbra fordult már a soul. A Temptations merészen törte az utat, de persze tisztában voltak vele, hogy 12 percet a rádió és a tévé nem bír el, megcsinálták hát röviden is. Amivel lényegében visszatértek Norman Whitfield és Barrett Strong szerzeményének eredeti terjedelméhez, hiszen azt elsőként az Undisputed Truth kislemezén hozta ki a Motown.
Cseh Tamás: Apa kalapja
Az angolul gördülő kő (rolling stone) kifejezéssel jelölt nyughatatlan apa jelkép erejű kalapját a Temptations számából Cseh Tamás dalába röpítette Bereményi Géza költői ihlete. Mindkét férfi lelép, elhagyja családját, de fiaik számára még így is fontos marad – legalább a tudat, hogy létezett.
1977-ben jelent meg Cseh Tamás és Másik János első közös albuma, a Levél nővéremnek, rajta korszakos dalok sokasága között az Apa kalapja, az 50-es évek „szűrt” levegőjével, amelyet szintén 1977-ben Sztevanovity Dusán is előhívott a Presser Gáborral írott, idetartozó Zorán-dalban: Apám hitte. Az atyai ruhadarabok önmagukon túlmutató jelentőségét Lovasi András is megénekelte Apa övének a csatja című dalában, első szólóalbumán (Bandi a hegyről, 2001).
Ramones: We’re A Happy Family
Ugyanabban az évben, amikor Cseh Tamás dalának hőse, mintha stafétabotot vett volna át, apja kalapját fejébe nyomva ment a maga – tán hasonló – útján, a Ramones két percbe sűrítette egy „boldog” New York-i, pontosabban queensi család mindennapjait. Joey Ramone, mint legtöbbször, egyes szám első személyben tolta képünkbe a testi-lelki nyomor hervasztó pillanatképeit: a papa hazudozik, a pasikat kedveli, a mama pirulákon él, a kisbaba legyeket zabál, az egész család egy végtelen zűrzavar, nincsenek barátaik, nem csinálnak semmit, magazinokba temetkeznek, és mindenki Thorazint szed. (A pszichedelikus krízisekre kifejlesztett gyógyszert káros mellékhatásai miatt ma már kerülendőnek mondják, de amikor Ramones ezt is a szövegbe foglalta, még használták.)
A Ramones harmadik albumán (Rocket To Russia) megjelent We’re A Happy Family címe ma már, a „Ramone család” kihalása, Joey, Johnny, Dee Dee és a magyar fiú, Tommy elhunyta óta kísértetiesen cseng, de a fenti felvételen, 1977-ben még nagyon éltek.
Madonna: Papa Don’t Preach
Madonna kezdettől fogva ügyesen játszadozott a különböző női szerepekkel és karakterekkel: mutatta magát sokat tapasztalt csajnak, aki újra az első érintésbe beleremegő szűznek érzi magát (Like A Virgin), anyagias nőcinek (Material Girl), itt pedig teherbe esett tinédzsernek, aki élete legnehezebb döntése előtt kéri papája tanácsát. Nem prédikációra van szüksége, hanem megértésre, megerősítésre, atyai áldásra, támogatásra, hiszen ő maga már elhatározta: megtartja a babát, szereti a fiút, összeházasodnak, családot alapítanak.
A Papa Don’t Preach 1986-ban jelent meg kislemezen és Madonna harmadik albumán, a True Blue-n, amely a Sexepilt arra késztette, hogy megmutassák, milyen az Igazi zöld és igazi kék. Világsláger lett, vezette az amerikai és az angol listát, ami igazán szép teljesítmény, tekintve, hogy közönségét tánc mellett akár a házasságon kívüli szex, a védekezés, a családtervezés, az abortusz, az örökbe adás vagy a szülés felelősségének végiggondolására is késztethette. (Hasonló problémát dobott fel hasonló színvonalon a Billie Jean, e két számmal jár nálam együtt Madonna és Michael Jackson.)
Monie Love: Born To Breed
Mintha a Madonna által letett fonalat vette volna fel Monie Love: határozottan, öntudatosan, felelősségteljesen rappelt a fiatalkorban szülésről. Azt mondja, mindent a maga idején. És ha ő úgy érzi, számára eljött a szülés ideje, akkor ne próbálja senki eldönteni helyette, hogy helyes-e ez vagy sem. Önmaga akarja megtervezni saját életét, stabilan áll a lábán, tudja, mit csinál és mire fogja tanítani a gyerekét.
A Born To Breed 1993-ban, az úttörő női rapperek közé tartozó angol Monie Love (sz. Simone Gooden) második albumán (In a Word or 2) jelent meg. A szaporodásra, termékenységre utaló B.R.E.E.D. formában is írták a cím második igéjét, amely – mint a klip betűkockáin olvasható – a Build Relationships where Education and Enlightenment Dominate rövidítése. Fogadjunk szót, építsük társadalmunk tagjainak kapcsolatait oktatásra és felvilágosításra.
Sinead O’Connor: Scorn Not His Simplicity
Sinead O’Connor 1994-ben egy egész albumot szentelt az anyaság témakörének, pelenkaügyek helyett a lehető legtágabb horizontra emelve tekintetét: a zömmel saját szerzeményeit tartalmazó Universal Mother tán legmegindítóbb dalát azonban nem ő írta, hanem Phil Coulter. Mifelénk alig ismert az ír komponista, pedig óriási eurovíziós slágerek fűződnek a nevéhez (Sandie Shaw: Puppet On A String, 1967; Cliff Richard: Congratulations, 1968). A Scorn Not His Simplicity más tészta: azután írta, hogy megtapasztalta, mit jelent egy Down-kóros kisfiú édesapjának lenni. „Nézd ezt az aranyhajú gyereket / Az ürességet mutató szemeivel / Vajon tudjuk-e / Meg tudjuk-e érteni, miként érez / Nézd, ahogy egymagában áll / És figyeli, hogyan játszik a többi gyerek / Együgyű gyermek / Majdnem ugyanúgy néz ki, mint a többiek / Mégis tudják, róla, hogy nem ugyanolyan / Ne gúnyoljátok az együgyűségét / Inkább próbáljátok még jobban szeretni…”
Phil Coulter ritka alkalmakkor adta csak elő a dalt, inkább mások jóindulatára bízta. Így vette elő – többek között a Dubliners (1970) után – Sinead O’Connor is, a legjobb tudása szerint, gyöngéd szeretettel.
Cranberries: Ode To My Family
Írországban, a család témájánál és 1994-ben maradva idekívánkozik, ahogyan a Cranberries és persze a dalt szerző énekesnő, Dolores O’Riordan emlékszik vissza gyermekkora boldogságára, a szüleitől kapott szeretetre. Bármilyen messzire jutott, bármilyen magasra ért azóta, hiányérzete van. Az pedig ihlető erő. Ez van a zenekar második albumáról (No Need To Argue) kimásolt kislemez, a család meghittségéhez írott „óda” sikere mögött.
Beth Orton: Pass In Time
Beth Orton 19 éves volt 1989-ben, édesanyja halálakor. Sok minden történt vele ezután. Élt buddhista apácáknál Thaiföldön, volt pincér, játszott alternatív színtársulatban, majd zenélni kezdett William Orbittal, 1996-os albumával (Trailer Park) pedig letette a névjegyét. De még további három évnek kellett eltelnie, mire „a fájdalom megkönnyebbüléssé változott”, mire az idő múlása segített abban, hogy ne sírással próbáljon enyhíteni bánatán, s a gyász dallá érlelődött benne. „Egy anya mondta épp halála előtt / Az anyám mondta épp halála előtt / ’oh, drágám, drágám, ne légy olyan, mint én / Bele fogsz szeretni az első férfibe, akit megismersz.’ / De anya, anya, lesz, aki sosem tudja meg / A szereteted még mindig fogva tartja lelkem…”
A Pass In Time Beth Orton 1999-es albumán (Central Reservation) jelent meg. Tekintélyes hossza (több mint hét perc) mellett az is jó mutatja, milyen jelentőséggel bír az énekesnő repertoárjában, hogy 2003-ban ez lett dupla best of-albuma címadó darabja. A fenti koncertfelvétel 2013 júniusában, a Los Angeles-i Troubadour színpadán készült.
Paul Westerberg: My Dad
Paul Westerberg már jóval túl zenekara, a Replacements sikerein és kudarcain, 45 éves korában örökítette meg nem sokkal azelőtt elhunyt édesapja emlékét. A My Dad 2004-es szólólemezén (Folker) jelent meg. „Apa csak ül a székében / Sosem látott engem színpadon / De az újság örömet okoz neki / Ha meglátja benne a családja nevét.”
A My Dad tele van személyes, de bárki által, saját életéből, pontosabban idős szülei okán ismerhető apróságokkal: tüdőtágulás, gerinctörés, orvos, unoka fotója a szekrényen, karácsonyra kapott laposképernyős tévé és keresztrejtvény – ez utóbbi motívum Ian Dury hasonló témájú, 1977-es dalát idézi fel az ő túl sokat dohányzó, buszsofőr édesapjáról, aki meghalt, mielőtt még eleget beszélgethettek volna: My Old Man.
Chava Alberstein & Klezmatics: Mayn Shvester Khaye (My Sister Khaye)
Az anya és az apa után a testvér halála. Chava Alberstein 1997-ben készítette Di Krenitze (The Well) című albumát a Klezmatics kíséretével. Jiddis költők verseit zenésítették meg. A jiddis a náci Németországnak „köszönhetően” kihalófélben lévő nyelv. Kelet-Európa zsidóságát, amely ezt beszélte, jóformán kiirtották. A túlélők: hibaszázalék. A háború után Izrael menedéket és reményt jelentett az embereknek, de nem így a jiddisnek: az új állam az addig liturgikus és irodalmi nyelvként működő hébert favorizálta államnyelvként. Izrael ezt jelölte ki a jövő nyelvének, a hétköznapok nyelvének, a jiddist pedig el akarta felejtetni. A jiddis költők a jövendő latin poétáinak képzelhették magukat. Jiddis nyelvű napilap meg sem jelenhetett 1957-ig. Gátolták a jiddis színjátszást. Ezzel az árral szegült szembe a jiddis nyelven író, 1935-ben Lengyelországból Amerikába emigrált Isaac Bashevis Singer Nobel-díja 1978-ban, a jiddisül megszólaló kelet-európai zenét feltámasztó amerikai klezmer revival a 90-es években, valamint ez az album, amelyet az általában inkább héberül éneklő Chava Alberstein készített azt követően, hogy dokumentumfilmet forgatott Izraelben élő és jiddisül – tehát jószerivel egymásnak – író öreg költőkről.
Egyikük, Binem Heller 1998-ban, 90 éves korában hunyt el Izraelben. Verse és az ebből született – számomra kifejezetten megrázó – dal az album egyik kiemelkedő darabja (a stúdiófelvétel itt hallható). Azt mondja el benne, miért ír jiddisül, ahogyan pedig szinte senki nem ért. A nővére, Khaye miatt, aki alig volt tízéves, de minden házimunkát elvégzett, mert anyjuk kora reggel dolgozni ment. Vigyázott a kistestvéreire, főzött rájuk, lefürdette őket, énekelt nekik – csak épp játszani felejtett el velük. Khayét Treblinkában ölték meg a németek. Khaye csak jiddisül tudott – miatta, neki, érte ír a halott nyelven a költő, hátha odafent, az isten jobbján ülve hallja. Khaye az én privát történelmemben Zsuzsika: anyám imádott húga, akiből nem lehetett a nagynéném: nyolcéves korában, Auschwitzban megölték. Egyszerű dal, de mióta 1998-ban, a Petőfi Csarnokban a tangóharmonikás Lorin Sklamberg kíséretében Chava Alberstein előadta, mindig a sírás kerülget, ha meghallom.
Sweet Honey In The Rock: Sometimes I Feel Like A Motherless Child
Khayét/Zsuzsikát nem védhette meg a mamája – legfeljebb együtt lehettek halálukban. Az anyai védelem hiánya, a magára hagyatottság érzete szólal meg egyetemes érvénnyel ebben a néger spirituáléban. Négert mondok, mert maga a műfaj ilyen néven született egykoron, s ennek a dalnak a története is a rabszolgaság korába vezet vissza, amikor még önmagukat is négernek nevezték a feketék. Elárvultság, elanyátlanodás, otthontalanság és talán a remény, hogy egyszer majd jobb lesz – ezt szólaltatta meg felemelően 2001-es koncertjén a Sweet Honey In The Rock. Az 1973-ban alapított női vokál egy másik felvétele itt hallható. A Motherless Child legautentikusabb előadóinak egyike Mahalia Jackson volt, jó ötven évvel a Sweet Honey előtt.
The Living Sisters: Cradle
A fekete női kórus nevében édes méz – ennek a fehér női vokálnak pedig a harmóniái édesek, akár a méz. A Living Sisterst 2006-ban alakította Eleni Mandell, Inara George és Becky Stark. 2010-es albumuk (Love To Live) óta, Alex Lilly beszállásával kvartetté bővültek, így ha bármelyikük nem ér rá, nem kell lemondani a fellépést, és a három hangra írott harmónia sem szegényedik kettőre. Ezen a felvételen is trióban vannak, balról Alex, középen Eleni, jobbra Becky. Inara tán épp szülési szabadságon.
A Cradle sajátos bölcsődal. Alkalmas lehunyt szemmel hallgatásra, mégsem altató, inkább ébresztő, sőt: ráébresztő. Ha sír a baba, vegyük föl, ne hagyjuk bőgni, öleljük magunkhoz, így teszünk jót vele – szólítja fel a prózai betétben Becky Stark a közönséget, papákat, mamákat, fiú- és lánytestvéreket, mindenkit, kedvesen, de komolyan. Aztán vissza a dalba, szabad ellágyulni.
Röviden a koncert helyszínéről: a hollywoodi Amoeba Music színpadán játszanak, a világ legnagyobb független lemezboltjában, amelyet Berkeley (1990) és San Francisco (1997) után 2001-ben nyitottak meg a Los Angeles-i Sunset Boulevardon. Vasárnap is lehet itt vásárolni, de odautazás előtt érdemes bekukkantani (a videón egyébként épp a Tinariwen játszik és dedikál).
Sade: Babyfather
„Apu szeretete életre szóló garanciával jár” – énekli a kórus, és tényleg minden, de minden olyan idilli, amilyennek az ember szeretné látni a világot, a környezetében élő vagy akár a teljesen idegenként elébe kerülő családokat.
A Babyfather Sade legutóbbi albumán (Soldier Of Love, 2010) jelent meg. Felidézi a meglátni és megszeretni pillanatát, amikor az üres buszmegállóban ránéző fiú mosolyában felfedezni vélte szerelmük majdani gyümölcse, a kisbaba mosolyát. Neki szól a dal a papa örökké tartó szeretetéről. Valljuk be, jó ezt hallgatni, szép ezt látni.
Eminem: Cleaning Out My Closet
A Babyfather klipje túl gyönyörű, felhőtlen képet mutat ahhoz, hogy vele záródhasson ez az összeállítás. Élvezzük az ideálist, amíg tart, aztán forduljunk a rémségeshez, mert csak így, együtt lesz teljes a kép.
„Te önző ribanc, remélem, a pokol kibaszott tüzében égsz majd el a szarságaidért. Emlékszel, amikor Ronnie meghalt, azt mondtad, bárcsak én haltam volna meg. Hát képzeld, most már halott vagyok, a lehető leghalottabb, számodra” – közölte a Cleaning Out The Closet végén Eminem saját anyjával, akinek az előző versszakokban szemére hányta, ahogyan vele bánt, tönkretéve a gyerekkorát. Nem teheti zsebre az apja sem, amit kap, de ne csodálkozzon, hiszen lelécelt, magára hagyva az alig pár hónapos Eminemet (akkor még bébi Marshall Matherst) a gyógyszereket zabáló anyjával. (A szám magyar felirattal itt látható slimshady.blogger.hu jóvoltából.)
Mindez éppúgy nem fikció, ahogyan a szövegben említett Ronnie is valóságos rokon: a rapper nagybátyja volt (és szóba jön Eminem felesége, Kim és lányuk, Hailie is). A szennyesteregetést 30 éves korában kiadott albumán (The Eminem Show, 2002) végezte el a rapper, de később is folytatta a beolvasást a mamájának (My Mom, 2009).
Björk: Family
Hogyan adjam meg a végtisztességet a családomnak? Miként gyászoljuk meg az egykor volt csodálatos háromszöget, apa, anya és gyermek egységét, amely felbomlott, s a szeretet háromszöge helyére különálló kapcsolatok léptek apa és gyermek, illetve anya és gyermek között? Mit lehet itt tenni? Boruljak térdre? Tegyek virágot valahova? Égessek tömjént? Gyújtsak gyertyát? Hogyan énekeljem ki magunkat ebből a szerencsétlenségből? Hogyan építsek biztonságos hidat a gyerekem számára, amely kivezeti ebből a veszélyből?
Váláson átesett családok millióit érintő, iszonyú nehéz kérdéseket feszeget Björk. Válasza: emlékművet épít a szeretetnek, hangokból. A Family a magánéleti krízisét boncolgató, új albumán hallható (a Vulnicuráról szóló Narancs-kritikát lásd itt; az album úgynevezett mozgóképes borítóját a Family részletével pedig itt).
Legutóbb: Sztárcsináló gépezet – 31. Dalok a zeneiparról
Legközelebb: Divat
